Állami gondozottjaim – jó esetben- meg vannak keresztelve. Hogy az iskolai hitoktatásba bekapcsolódnak-e, ezer tényezőtől függ. Direkt módon szinte semmit sem érdemes tanítani nekik. Azonban megfelelő motiválással, okos, előre tervezett, mégis spontánnak ható beszélgetésekkel mindenre nyitottá tehetők.

Lépcsőfokaim a következőképpen alakultak:

Első, legfontosabb és folyamatos: szeretem őket, rendelkezésükre állok. Ezt –természetesen- ők is érzik, tudják, szigorom ellenére (vagy azzal együtt). Nagyon sokat beszélgetünk.

A második: önmagam maradok. Olyankor is, amikor kényelmetlen, netán nehéz. Pl. a 2010-es ellenőrzés Nagyböjt első hetében volt. Megvendégeltük feletteseinket, hiszen ebédidőben is ott tartózkodtak. Már azon megütköztek, hogy együtt imádkozunk étkezés előtt… Magam is közéjük ültem, de csak rizst tettem a tányéromba, húst nem. Gyerekben és felnőttben megfogalmazódik, hogy fontos lehet nekem ez a dolog, ha minden körülményben felvállalom. Máris indult a kérdezés.

Innentől bátrabban meséltem-mesélek nekik vallási, közösségi élményeimről. Megpróbálok számukra hasonlókat teremteni. (Sajópálfalai tanévvégi hálaadással, nagykaposi cigánytalálkozóval, bekecsi templomlátogatással,stb.).

Vezetőként a hétvégéim szabadok, azonban idén –kolleganőm betegsége miatt- böjt II. vasárnapján dolgoztam, 7.00-19.00 műszakban. Római katolikus atya misézik a faluban, kértem a gyerekeket, menjünk templomba. Kedvetlenül kászálódtak, de ha „én 12 órát adok a vasárnapomból, akkor egyet kérhetek cserébe” – meglepetés: hihetetlen fegyelmezetten viselkedtek.

Nem csak hazaúton, hanem egész nap ömlött belőlük a kérdés. Szép, kiegyensúlyozott napunk volt. (Ami elég ritka…) Aznap is szorult ökölbe kéz, de nem lendült…többször hangzott el a „varázsszó”: légy szíves,…volt visszaszívott csúnya beszéd és bocsánatkérés. Ez egy lakásotthonban – böjt.

Gyakran visszhangzik bennem az édesanyámtól tanult gondolat: a gyerek első képeskönyve a szülő élete. Kereszténység, ima, böjt terén ezeknek az árváknak én lehetek minta. Ez engem is kötelez!

Kollégáim tudomásul vették „különc szokásaimat”, némelyikük időnként négyszemközt mentegetőzik, amiért keveset tesz le az Úr asztalára. Mások nem tartanak egészen normálisnak. Ez külön tanulmány lehetne…

Hiszem, hogy az Úrnak célja van azzal, hogy közéjük helyezett…