A világosság forrása most a lenyugvást nem ismerő fénybe vezeti be a világosság valóban nagy és tündöklő hírnökét.

Az isteni és soha le nem alkonyodó világosságnak ez a fia, aki igazán Isten embere és a szent dolgok szolgája és kiszolgálója lett, Kisázsiából származott, előkelő szülőktől, akik nagy megbecsülésnek örvendtek. Ő maga nem is a külső és érzéki embert, hanem csak a benső, láthatatlan értékeket igyekezett az erényesség alapján nevelkedve egyre ékesebbé tenni. Mivel még kiskorú volt, amikor apja meghalt, anyja nevelgette öt és testvéreit az Úr intelmei szerint fegyelemre a Szentírás alapján. Emellett iskoláiban a világi bölcsességet is elsajátíthatta, és e tudományokban alapos gyakorlatot szerzett, így éleselméjűségéhez társult szorgalma folytán hamarosan a gondolkodás minden tudo­mányát elsajátította. Ám húszéves korában mindezt kevésnek és álomnál is csalókábbnak tekintve már magát a minden bölcsességet forrásozó és nyújtó Istent szerette volna elérni, mégpedig úgy, hogy egy tökéletesebb életformával teljesen neki szenteli önmagát. Ezért aztán anyjának is föltárta ezt az istenszerető tervét, meg az Isten iránti vágyakozását és tüzes szeretetét. Ekkor az úgy találta, hogy ő is már régóta ilyen érzésekkel küzd, és ezért vele együtt örült ennek, így az anya tüstént maga köré gyűjtötte gyermekeit, s örömmel mondta el: „Íme, én és gyermekeim, akiket nekem Isten adott...”. Megkérdezte a véleményüket az igazi jóságról, majd pedig föltárta előttük is a legnagyobb fiúnak ezt a tervét. Az pedig buzdító szavakat intézett hozzájuk, s csakhamar mindnyájukat megnyerte annak, hogy az övéhez hasonló vágytól fűtve készséggel kövessék őt az e világból való menekülésében, így aztán az evangélium szerint kiosztotta javait a szegényeknek, s a császártól kapott nemességet, kitüntetéseket és a császári palota zaját elhagyva Krisztust követte. Anyját és a húgait a szüzek szent hajlékában hagyta, öccseit pedig magával vitte a megszentelődés szent hegyére, amelyet így is hívnak: Athosz.

Mindenesetre öccseit rávette arra, hogy egy ideig más-más monostorokba menjenek, amíg alkalom nem adódott arra, hogy mégis együtt folytassák az Istennek tetsző életet. Ő maga egy Nikodémosz nevű csodálatos embernek a vezetése alá került, aki csöndes nyugalomban egyedül Istennek élt. Tőle megtanult minden parancsot és alázatos lélekkel ténylegesen is elsajátított minden erényt. Titokzatos kinyilatkoztatás folytán értesült a legtisztább Istenszülő nagy-nagy pártfogásáról és minden támadást meghiúsító védelmé­ről is. Miután az öreg atya Istenhez költözött, ő egy ideig nagy buzgósággal és tiszteletreméltó elszántsággal az ottani Lavrában élt. Majd a csöndes nyugalom után vonzódva visszavonult a Lavrából, és a remeteség mellett döntött. Szeretetteljes vágyako­zása így tovább fokozódott, s mindennél jobban szeretett volna csak Istennel lenni. Ezért a legszigorúbb önmegtagadást vállalta, s egészen csak az imádságra figyelve a többi dolog érzékelésére ügyet sem vetett, úgyhogy elméje már teljesen Istenhez emelkedett. Minden idejét az imádság gyakorlásának és az Istenről való elmélkedésnek szentelte. Egészen kiváló életrendet alakított ki, úgyhogy Isten segítségével a démoni támadásokat is legyőzte. Az éjszakákat ébrenlétben töltve könnyek áradatával tisztította meg a lelkét, s így vált a Szentlélek kegyelmi adományainak választott edényévé. Látomásaiban Isten gyakran megjelent neki. S ami még csodálatosabb volt: miután a muzulmán támadások miatt kénytelen volt Tesszaloniki felé menekülni, s a szomszéd Bereában újabb remeteséget kezdett, még amikor a városból érkezőkkel kapcsolatba került, akkor sem változtatta meg ezt az igen szigorú szerzetesi életmódját.

Miután így testileg és lelkileg teljesen megtisztult. Isten különleges hozzájárulásával nemsokára pappá szentelték. Mintha már nem is az anyagvilágban — vagy úgyszólván nem is testben — élt volna, olyan módon végezte papi teendőit, úgyhogy, még aki csak meglátta is, reá tekintve egészen töredelmes lelkűvé vált. Valóban nagy lett tehát, és a teljesen Istennek élők a Lélek hordozójaként ismerték el. Ez a kívülállók felé is különösen is megnyilvánult abban, hogy hatalmat kapott a gonosz lelkek fölött, úgyhogy a démoni csalárdság és ördögi mesterkedések áldozatait meg tudta szabadítani ebből az állapotból: aztán hogy például terméketlen fákat bő termésűvé tudott változtatni: ezenkívül a jövőbe is látott, és még a Szentléleknek sok más kegyelmi ajándékával és gyümölcsével is föl volt ruházva.  Mivel pedig a mi emberi képességeink csak az erényes cselekvésre korlátozódnak, de a kísértés bekövetkezése már nem rajtunk múlik — és ilyen megpró­báltatások nélkül nem is lehetne tökéletességre jutni, illetve az Isten iránti hitet bizonyítani — ez a nagy szent is folytonosan sokféle kísértésnek volt kitéve, hogy majd aztán ezeket legyőzve bizonyulhasson igazán tökéletesnek. Hogy aztán e mögött pontosan mi van, azt ugyan milyen emberi elme tudná végiggondolni? Vagy ki tudná felsorolni a Sátán egyre nagyobb mesterkedéseit és az ellene istenkáromló módon újra és újra megjelenő támadásokat és rágalmakat, vagy hogy mennyi küzdelmet kellett vívnia a vallásosságért, amíg tizenhét esztendőn át rengeteg sérelem és gyötrelem érte? Az itáliai származású Kalabriai Barlaam ugyanis, aki a világi bölcseletben igen jártas volt és beképzeltsége folytán már azt vélte, hogy mindent tud, hatalmas támadást indított Krisztus egyháza illetve a mi vallásos hitünk és annak hajlíthatatlan védelmezői ellen. Istenkáromló módon ugyanis csak teremtettnek tartotta az Atya, Fiú és Szentlélek közös kegyelmét és az eljövendő örökkévalóság fényét, amelyben az igazak úgy ragyognak, mint a nap, ahogyan azt Krisztus előre meg is mutatta színe változásában a hegyen. S mivel a Szenthárom­ságnak minden erejéről és működéséről, illetve az isteni természetnek mindent felülmúló ragyogásáról ilyen téves tanokat hirdetett, ezért akik ezt a legistenibb világosságot és a vele együtt járó minden erőt és működést — amelyek semmiképp sem alábbvalók Isten többi természetes tulajdonságánál — istenfélelemmel teremtetlennek tekintették, azokat nagyhangú szózataiban és írásaiban „kétistenhívők”-nek és politeistáknak nevezte, ahogy a zsidók, vagy Szabeliosz és Áriusz neveznek bennünket. Ezért tehát az isteni ihletésű Gergely mint a vallásosság élharcosa és jeles védője vitába keveredett vele, és a jogtalanvádak kivizsgálására az egyháztól küldetve Konstantinápolyija ment. Ott aztán az isteni ihletésű III. Paleologosz Andronikosz császárnak, az igaz vallásosság védelmezőjének rendeletére szent zsinatot hívtak össze (1341). Ezen megjelent a vádaskodva terjesztett tévtanításaival és az igazhitűek elleni vádjaival Barlaam is. A nagy Gergely azonban – Szentlélekkel eltelve és fölülről legyőzhetetlen erőt nyerve – ezt az Isten ellen nagyra nyílt szájat elnémította, és végül meg is szégyenítette, mert tüzes beszédeivel és írásaival annak aprófaként felhalmozott téves tanait lángra lobbantotta. Mivel aztán a vallásosságnak ez az ellenfele nem bírta elviselni ezt a szégyent, ezért visszamenekült oda. ahonnan érkezett. Aztán pedig a szent egy zsinattal vizsgáltatta ki a sok veszélyt jelentő Akindinoszt is, és annak írásait beszédeivel megcáfolta. Akik viszont azoknak piszkos téveszméit osztották, még ekkor sem hagyták abba Isten egyházának bántalmazását. Ezekután tehát a szent szinódus és a császár engedelmével — de mindenekelőtt Isten rendelkezése folytán — Gergely főpapi trónra került, s Tesszaloniki szent egyházának főpásztora lett. Így aztán még az eddigieknél is sokkal több küzdelem során védelmezte bátran és kitartóan az igaz hitet. Akindinosznak és Barlaamnak ugyanis sok keményfejű és gonosz követője támadt, akik olyanok voltak, mint valamilyen fenevadak kölykei. Ezeknek tanait és írásait nem egyszer-kétszer, hanem igen gyakran és sokféle módon nemcsak egy, hanem sorban három-három császár és pátriárka előtt és több szinódus előtt is isteni ihletésű beszédeivel és írásaival megcáfolta és végül hatékonyan legyőzte. Persze némelyek még így is csökönyösen kitartottak a maguk eszméi mellett, s ügyet sem vetettek a felülről jövő ítéletre – hiszen minden eretnekségnek vannak maradványai, akik arcátlanul szembefordulnak a diadalt aratott szentekkel.

Röviden összefoglalva tehát ilyen volt ennek a nagy szentnek az eretnekek elleni viadala. Isten pedig kimondhatatlan módon keletre is elküldte ezt az egyháztanítót. Követként küldték őt Tesszalonikiből Konstantinápolyba, hogy kibékítse az összekülön­bözött uralkodókat. Ott azonban a törökök kezére került, és egy egész esztendőn át fogságban maradt. Aztán egyik helyről a másikra, városról városra hurcolva gyötrelmei közepette is rendületlenül hirdette Krisztus evangéliumát. Az ott lakókat megerősítette, és arra biztatta, hogy tartsanak ki a hitben. A hit ellen intézett támadásokat bölcsen kivédte, és akik a nemrég történt vitákkal kapcsolatos kétségeket vagy kérdéseket vetettek föl, azokat Istentől kapott bölcsességével megerősítette, s mindenre elegendő gyógyszert adott. Gyakran bátran szót váltott a hitetlenekkel, meg akik harcosan szembefordultak és elszakadtak a keresztényektől, és olyanokkal is, akik gyalázták a mi Urunk és Istenünk testben végbevitt üdvözítő művét és drága keresztjét, illetve az ikonok tiszteletét. Sőt még Mohamedről és a többi általuk fölvetett kérdésről is szólt hozzájuk. Ezzel némelyeket ámulatba ejtett, másokat viszont úgy magára haragított, hogy azok őrjöngve kezet emeltek rá, és vértanúságra is juttatták volna akkor, ha gondviselésszerűen az érte járó váltságdíj reményében nem akarták volna, mégis mindenáron életben tartani. Amikor pedig Krisztust szerető emberek megfizették ezt, a nagy szent kiszabadult, és mint vérét nem hullatott vértanú, nyomban nyája élére állt. Sok egyéb kegyelmi ajándéka és kiválósága mellett még Krisztus sebeivel is ékeskedhetett, és Pálhoz hasonlóan Krisztus jegyeit hordozta magán. S hogy jellemző tulajdonságai közül is bemutassunk valamit, a következők jellemezték őt leginkább: Rendkívül szelíd és alázatos volt, amíg nem Istenről és az isteni természetről volt szó. Ezek ügyében viszont igen harcosan síkra szállt. Egyébként igen könnyen megbocsátott, és utólag sem neheztelt. Inkább minden képességével arra törekedett, hogy az ellene támadókban föltűnt gonoszságot nemesebb érzésekre változ­tassa. Nem fogadott el soha egykönnyen vádaskodást senki ellen. Az őt gyakran ért szerencsétlenségek során is mindig állhatatosán kitartott, és nagylelkű maradt. Fölötte állt minden érzéki gyönyörnek és hivalkodásnak. Mindig beérte a kevéssel, és testét illetően semmiben nem lépte túl a létszükségleteket. Sőt olyankor is, amikor egészen legyöngült az állapota, türelmes békéjét és csöndes derűjét annyira megtartotta, hogy ez még a kívülállók számára is nyilvánvalóan feltűnt. Mindig elmélkedett, és mindenre odafigyelve összeszedetten gondolkodott. Szemeiből szinte sohasem hiányoztak a könnyek, s azok már valósággal fájtak is neki a könnyáradattól, így küzdött ő hősiesen kezdettől fogva mindvégig a szenvedélyek és a démonok ellen, s az eretnekeket Krisztus egyházától távoltartva fejtette ki szóban és írásaiban az igaz hitet, amiben őt igazolta csaknem az összes szent Irat: mintha az ő élete és tanítása a szentek életművének a közvetlen utóirata és megerősítése lenne. Aztán nyáját tizenhárom éven át apostoli és Istennek tetsző módon irányította, erkölcsi szentbeszédekkel javítgatta és a mennyei akol felé irányította. Úgy lehetne mondani, hogy az akkor élt és utána élő minden igazhitű kereszténynek egyaránt segítségnyújtó támasza lett, s így költözött át a túlvilági életre Krisztus után 1362-ben, miután már a hatvanharmadik évét is betöltötte. Lelkét Istennek adta vissza, testét pedig szent ereklyeként a nyájára hagyta, úgyhogy azt azóta is Tesszaloniki városában őrzik, s ez az ereklye aztán oly fényesen megdicsőült és ragyogott, mint valami örökség és drága kincs. Akik hittel járulnak eléje, azoknak időről időre csodákat művel, és megszabadítja őket mindenféle betegségükből. Egyébként ezeknek a csodáknak egy részéről az ő élettörténete is beszámol.

Az ő közbenjárására, Istenünk, könyörülj rajtunk és üdvözíts minket!