"Uram, taníts meg minket imádkozni"-II-rész
Demkó Balázs 2011.03.19. 10:53
Imádkozni nem könnyű dolog, mert igényli a hitet, a lelki tisztaságot, a következetes munkát. Ennek ellenére ebben a buzdításban arra törekednék, hogy az imádság nélkülözhetetlenségét hangsúlyozzam, hogy mindenki kedvet kapjon az imádsághoz és növekedjen Isten iránti szeretetében.
Számtalan példát lehetne még felsorolni az imádság mellett, de fontos kérdés az is, hogy hogyan imádkozzunk. Hogyan kezdjük el, ha még nem fogtunk hozzá elkötelezetten?
Az imádság elkezdéséhez vegyük figyelembe Krisztus Urunk tanítását, a tékozló fiú történetében. A példabeszédben a fiú Atyához való közeledésének mikéntjében az Istenhez forduló gyermek imádságát is szemlélhetjük, aki azt mondta magában: „Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened . . .” /Lk15,18/
Példát mutat tehát arra, hogy bűnbánattal kezdjünk az imának, és ha nem érezné magát valaki „nagy bűnösnek”, és nem lenne olyan bajban mint a példabeszéd tékozlója, akkor azért az egy nagy mulasztásáért tartson bűnbánatot, hogy eddig nem imádkozott eleget. Ezért időt és kegyelmet tékozolt el, és megszakította az Istennel való belsőséges kapcsolatot.
Az a hívő aki nem szán időt az imára, könnyelmű. Hiszen az imára zárak nyílnak ki és bilincsek hullanak le, bűnösök nyernek üdvösséget és megtérések születnek. Ha pedig az imának ilyen nagy hatása van, akkor éreznünk kell, hogy bűn az, ha nem imádkozunk szüntelen.
Ezért ha az imádság házába lépünk, akkor a vámos magatartásával lépjünk a templomba, aki távol állva, szemét sem merte fölemelni, és mellét verve imádkozott: „Isten légy irgalmas nekem bűnösnek.” /Lk 18, 13/
Viselkedhetünk úgy is mint azok a leprások, akik gyógyulást kerestek Jézusnál, és „távol megálltak”. /Lk 17, 12/
A bűn elboríthat bennünket, és úgy viselkedhet mint a lepra, ami az egész testre kiterjed. Ez a betegség elevenen elrothasztja az embert úgy, hogy először érzéstelenné teszi a beteg részeket. Éppen úgy mint a nemtörődömségből felhalmozott bűn, mint a szenvedélyekkel szembeni küzdelem hiánya, ami érzéketlenné teszi a lelkiismeretet.
Még az is előfordulhat, hogy az ember gőgjében tisztának véli magát, és „bátran”, alázat nélkül lép a Végtelen Tisztaság és Határtalan Alázat elé. Vajon találkoznak?
Istennel való találkozásunk alázatunk függvénye. Ő a szívre néz, a megtört emberre. Nem a farizeus hálaadását fogadta el, hanem a bűneit látó, gyötrődő vámosét.
Aki imádkozni kezd, ismerje el, hogy „távol van”. Álljon meg és kiáltson mint a leprások: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!” /Lk 17, 13/
Amikor a szentatyákat olvassuk, vagy valamelyik szent életét, rögtön láthatjuk, hogy milyen messze vagyunk attól, hogy úgy szeressük Istent, ahogy ők. Még a bűneinket sem ismerjük úgy, mint azok akik közvetlenül mellettünk élnek, vagy ahogy Isten lát.
Bátran mondhatjuk, hogy vakok vagyunk egész állapotunkra nézve, vagy ahogy feladatainkat kellene végezzük Isten akarata szerint, mert még ezt sem látjuk tisztán, hogy hogyan tegyük. Ezért helyes az az ima is, amit a vak Bartimeus mond Jézus után kiáltozva: „Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!” /Mk 10, 47/
Bartimeus vak volt, de mégis tudta Jézusról, hogy ő a Messiás, mert Dávid Fiának nevezte. Mi már többet tudunk a nekünk juttatott Szentlélek által! Mi már így szólíthatjuk Jézust: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam bűnösön!”
Ez az az ima, ami szüntelenül buzoghat az ember szívében akárhol is van, akármit is csinál. Egy mondat, egy fohász, ami ha szívből jön Istenhez jut és válasz lesz rá: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” /Mk 10, 51/
Mondhatjuk az imát másokért is, de csak alázatosan, magunkat semmire se becsülve, mert tudjuk, magunkért sem törlesztettük adóságunkat az Úr felé, akkor miért akarnánk másokért fohászkodni? Talán már olyan nagy szentek vagyunk, hogy csak a mi kérésünk kell ahhoz, hogy egy felebarátunkon könyörüljön Isten? Csapda is lehet a közbenjáró imádság amit az ördög azzal a hátsó gondolattal ajánl, hogy jobbaknak érezzük magunkat Isten előtt is mint mások, akik nem kapnak kegyelmet....
Azt mondják az imádság bajnokai, hogy ezzel a gondolattal óvatosan bánjunk. Akkor kell imádkoznunk másokért, ha a szívünkbe került annak a másik embernek a baja, problémája, vagy ha arra kértek bennünket. Ha szeretetünk valóban akkora, hogy valóban segíteni akarunk, akár áldozatvállalóan is. Akkor mondhatjuk azt amit a kánai asszony mond: „Uram, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Leányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek!” /Mt 15, 22/
Figyeljük meg, hogy mennyi hittel van tele ennek az asszonynak az egész magatartása! Figyeljük meg, hogy kezdi az imát: „. . . könyörülj rajtam . . .” mert édesanya létére nem tudta megóvni gyermekét. Lehet, hogy nem hibás gyermeke állapotáért, de lehet, hogy ő mégis magát hibáztatja. Szíve annyira fáj leányáért, hogy mindenre kész érte.
Velünk is előfordul, hogy nincs válasz azonnal az imára. Mit teszünk ekkor? Eltántorodunk az első nehézségektől, és feladjuk a következetes imát? Mi a reakciónk, amikor próbatétel ér az imaéletünkben?
Az imádságot nem szabad abbahagyni, és életünk mellékes tevékenységévé tenni, mert az ima nem olyan természetű cselekedet, amit csak akkor kell gyakorolni, ha Isten válaszol rá.
Az ima istenszeretet. Az ima a hit növekedése. Az ima tevékeny felebaráti szeretet. Az ima a szív megnyilvánulása, a lélek lélegzete, a megértés cselekedete. „Az ima a Szentlélek napjának sugara”, mondja Sinai Szent Gergely. Az ima az angyalok nyelve és szolgálata.
Nézzük mi történik a kánai asszony esetében, aki nem hagyja abba a kiáltozást: angyallá, követté, hírnökké lép elő lánya érdekében.
Nem zavarja a kemény szó amit Jézus mond: „Nem jó elvenni a gyerekek kenyerét és a kutyáknak vetni.”
Ha fáj Isten hallgatása, akkor mélyebbre alázkodjunk. Mert egy kutya hűséges gazdájához, de bennünk lehet hogy nincs annyi ragaszkodás Teremtőnkhöz, mint egy oktalan állatnak gazdájához. És az imát nem adjuk fel, amint láthatjuk a kánai asszony esetében, aki mondhatta volna: „Igen, én egy kutya vagyok, nem számít, csak könyörülj rajtunk Uram!”
A kitartásnak mindig meglesz a gyümölcse, kiváltképpen ha a kitartásunk Isten szeretetére vagy parancsainak megtartására irányul.
A kánai asszony lánya is meggyógyult, és micsoda dicséretet kapott az Úrtól: „Asszony, nagy a te hited....” /Mt 15, 28/
|