Most fölmegyünk Jeruzsálembe …”/Mk 10,33/
Marincsák László 2011.03.10. 07:39
Mint az apostolok, úgy mi is fölmegyünk Jézussal Jeruzsálembe, hogy tanúi legyünk szenvedésének, halálának, s részünk legyen a feltámadottal való örömteli találkozásban.
Aki megy az halad, s maga mögött hagyván személyeket és dolgokat, újakkal találkozik.
Mi is elhagyjuk bűneinkkel fertőzött napjainkat. Keresztelő Szent János bűnbánatot hirdet Jézus eljövetelét előkészítendő, mert aki képes belátni a hibáit, azzal érdemes közösséget alkotni.
A bűnbánattartás a krisztusi embernek is a lényegéhez tartozik, e nélkül a Találkozás elképzelhetetlen. Erre való készségünk gyümölcsöző, mert Isten szentségének kontrasztjában nekünk, a sokszor gyengén látóknak is világosan körvonalazódnak a bűneink kontúrjai. Üdvözültek és kárhozottak között nem a bűnben, hanem a bűnbánatban van a különbség. Isten kegyelme ebben mos bennünket tisztára, hogy visszaállítsa az eredeti képet. A bűnbánat útja az élet útja, ezért énekeljük oly kitartóan e hetekben: „A bűnbánat ajtaját nyisd meg nékem életadó Urunk, mert az én lelkem virraszt a te szent hajlékodban…”
Napjainkban sajnos egy különös „ártatlanságőrülettel” találkozunk: minden bűnt megmagyaráznak hajlammal, öröklött génekkel, környezettel. Ennek bizonnyal a legfőbb okát fogalmazta meg Joseph Ratzinger mintegy 30 évvel ezelőtt: „Az ember nem bírja ki a bűnt, ha nincs illetékes fórum, amely meg tudja bocsátani”. Ha a bűn megbocsátására nincs kilátás, akkor csak tagadni lehet azt. A bűntudatot nem oldja fel egy „alulról fölépített” isten sem, csak az, aki elénk jön, s a legnagyobb pocsolyában és sötétségben is biztosít a szeretetéről…
Elhagyunk bizonyos ételeket, finomságokat, szokásokat. Már az ókori pogány filozófusok azért vállaltak étkezési korlátozásokat, hogy megőrizhessék a szenvedélyeik feletti uralmat. Sok vallásban ma is ez motiválja a bizonyos ételekről való lemondást.
A keresztény böjtben azonban nemcsak ez a mozzanat található meg, hanem a Krisztus szenvedésében való osztozni akarás, valamint önmegtartóztatásunkban beteljesednek az Úr szavai is: „Csak nem böjtölhet a násznép, míg vele a vőlegény… Eljön a nap, amikor
elviszik a vőlegényt, akkor majd böjtölnek”/Mk 2,19-20/.
Böjtünk így a vőlegénytől megfosztott násznép természetes cselekedete is.
Félreértésre is okot adhat, mégis a túlzásmentes értelmezésben bízva érdemes az egyiptomi Helladiosz atyára gondolnunk, aki azért sírt, „mert vége a lélek örvendezésének, azaz a böjtnek, s elérkezett a test megelégedettsége”. Sajnos kevéssé van tapasztalatunk a böjt keltette örömről. Világi célokért kedveltebb az önmegtartóztatás, mint lelki javakért.
A vallásosság cselekedeteit pedig hajlamosak vagyunk kilúgozni, s a kétezer éves tradícióból magyarázatainkkal olykor szinte már csak a nevet megőrizni. Jaj nekünk, ha a tetteinkhez gyártunk ideológiát…
Napjainkban „elhagyjuk” a világot, hogy a nagyböjt még inkább az imádság ideje legyen. Szoba ablak nélkül, ilyen az életünk ima nélkül: hol a fény és az oxigén?! Imánkban nem pusztán Isten egykori – teremtésbeli, megváltásbeli – előbb-szeretetére válaszolunk. Ő a jelenben is előbb szeret, s vár szobánk csendjében.
A szenvedésben az ellenség „mutogatja” az erejét, ezért arra még inkább a megerősítő imádsággal kell készülnünk. Jézus is így tett, a tanítványai még el is aludtak közben … A hosszabb szertartásokkal, s a sajátosan böjti istentiszteletekkel az egyház liturgikus gyakorlata is arról tanúskodik, hogy ezeket a heteket különösen is az imádságnak kell szentelnünk.
Az e területen tapasztalt nehézségek ne vegyék el kedvünket. Az élet legnehezebb dolgáról van szó. Simone Weil, a francia zsidó lány kiszolgáltatott hitsorsosai kedvéért lemondott arról, hogy megkeresztelkedjen, de az ima terén hozott erőfeszítései mindannyiunk előtt példaértékűek: „Mint egyetlen kötelezettséget azt a gyakorlatot írtam elő magamnak, hogy minden reggel elmondom egyszer a Miatyánkot föltétlen figyelemmel. Ha a szavak elmondása alatt a figyelmem elbarangol vagy lelohad, ha csak a legcsekélyebb mértékben is, akkor ismét elölről kezdem, amíg csak tökéletes figyelmet el nem érek. Ennek a gyakorlatnak az ereje rendkívüli: olykor már az első szavak kiragadják lelkemet az életből a téren túlra …”
Nincs aránytalanság a jelentéktelen és a jelentős dolgokért hozott áldozataink között? Biztos jó felé billen a mérleg? Egy jó beszélgetésnek, könyvnek, filmnek sokszor napokig a hatása alatt vagyunk. Mennyivel életformálóbb az Isten társasága!
Jeruzsálembe kísérjük az Urat, hogy megváltásunkat eredményező tetteit szemlélve megerősödjünk a szeretetében. Utunkon menetjegyet nem a megszokott fizetőeszközért tudunk vásárolni, hanem az áldozat sokszínű valutájáért, amellyel hátat fordítunk bűneinknek, önmegtagadást gyakorlunk, s amellyel elvonulunk szobánk imádságos csendjébe. Vajon mennyivel rendelkezünk ebből a fizetőeszközből ?
|