Összegyűlt Homrogdon vagy kétszáz ember. Jöttek Kányból, Krasznokvajdáról, Büttösről, Felsővadászról, Gadnáról, Selyebről és Monajról, Baktakékről, jöttek alsóvadásziak, miskolciak, tomoriak és irotaiak, edelényiek és szikszóiak, de még Múcsonyból és Garadnáról is, hogy a Sajóvámosiakról ne is beszéljünk.

A sort azonban nem fejezzük itt be. Mert vendégünk volt a nyíregyházi hittudományi főiskola rektora, Soltész János atya Bubnó Tamással és a kántorszakos diákokkal, eljött a pócsi kántorképzőt vezető Gorcsa György atya Tokajból, és Hajdúdorogról is eljöttek az ottani diákok kántorképzőt vezető tanárnőjükkel, Csinószki Máriával.

Mondhatnánk, hogy ez Homrogdon nem újdonság, hiszen nyáron a dalos találkozón még többen voltak.

Nem természetes ez mégsem. Homrogd nem egy nagyváros, nem kegyhely, csak nekünk fontos.

Két dolog mégis rengeteg embert idehoz minden évben: a vendégszeretetünk és az imádság szeretete.

A jó hír is hír. Úgy látszik, a vendégszeretetünk messze földön híres, és sok imádkozni szerető ember van, aki képes messziről is eljönni, hogy velünk együtt imádkozzon este 6-tól éjfélig minden évben a fogadott búcsúnkon, október elseje előestéjén.

Hogy ki ezért a felelős? Azok, akik szervezték és sok munkával lebonyolították, és azok, akik elfogadták a meghívást.

Bár nincs kiírva a falu végén, hogy „Isten hozta Homrogdra!”, mi mégis úgy gondoljuk, ahogy az énekünk mondja: „Ma a Szentlélek kegyelme gyűjtött minket egybe.” Szóval, végső soron Ő a felelős, aki nekünk ezeket a képességeket adta: a jószívű vendégszeretetet és az imádság szeretetét. Nem sokan büszkélkedhetnek ezekkel a jótulajdonságokkal ma. Nekünk megvan, ne hagyjuk, hogy elvesszen!

Juhász Géza

parókus