Krisztusban Szeretett Testvéreim!

Két tanítvány még aznap útra kelt, hogy elmenjenek Emmauszba. Még aznap, hogy az asszonyok hírt adtak az üres sírról. Még aznap, hogy Péter is ugyanazt találta, amikor a sírhoz futott, de még hinni nem, csak csodálkozni tudott. Ez a két tanítvány azonban elhatározta, hogy percig sem marad ebben az érthetetlen és végképp kilátástalan helyzetben. Mit kerestek Emmauszban? Szomorúságukban vigaszt? Ott laktak? Munkát kerestek? Nem tudjuk, az Evangélium nem tájékoztatni akar az eseményekről, hanem a legfontosabbat közli: Még aznap elindultak Jeruzsálemből.

Pedig Jézus már egyszer beszélt egy ijesztő esetről, amikor egy ember Jeruzsálemből igaz, nem Emmauszba, hanem Jerikóba tartott. Akkor rablók támadtak rá. Ez a két tanítvány is elhagyja Jeruzsálemet, s épp, amikor a világegyetem legfontosabb eseménye zajlik ott. Már készül a föltámadás eseménysora, már vannak hírek az üres sírról, de nekik fontosabb a saját elképzelésük, nem várják ki a dolog végét, elindulnak a maguk útján. Még aznap. S bizony, érkezik is az ellenség. Rájuk támad a szomorúság, az értetlenség. Csak egymással beszélgetnek az úton, és egyre elkeserítőbbnek látják a helyzetet. Pedig föltámadás napja van. Már szól az angyali ének: Világosodjuk fel ezen ünnepéllyel! Az egek méltán vigadnak, és odaföntről ránk szólnak: a föld örvendezzen, ünnepeljen az egész látható és láthatatlan világ! – mégis ők egyre levertebbek, egyre szomorúbbak miközben egymás között beszélgetnek.

Elindulnak tehát, s nem tudják azt sem, hogy közben részévé válnak a föltámadásnak. Nem tudhatják előre, hogy e szomorú útrakelésükről évezredeken át milliók olvasnak majd föltámadási evangéliumot. Mégpedig azért, mert Jézus csatlakozik hozzájuk. Nem akarja, hogy messzire kerüljenek az eseményektől, hogy kimaradjanak belőle. Szinte utánuk szalad, mint a jó pásztor az elcsatangolt századik bárányért, hogy el ne vesszenek ebben a nagy szomorúságban és eltávolodásban. De nem oktalan jószágként bánik velük. Nem a vállára veszi, vagy kézen fogva visszavezeti. Nem. Melléjük szegődik az úton. Persze, a két orrlógató tanítvány, ezt nem veszi észre. Nem tudják, hogy a föltámadási evangélium szereplői, még azt sem tudják, hogy ők az elveszett, vagy legalábbis veszni induló báránykák, akik keresésére indult a Jó pásztor. Elkeseredésükben nem vesznek észre semmit. Ott van Jézus, de idegennek tűnik számukra.

Jézus pedig, mint annak idején a szamariai asszonnyal, szóba elegyedik velük. Nem mindjárt tanítani kezd, nem győzködni próbál, hanem kérdez: Miről beszélgettek az úton? Elmondatja velük, ők hogyan látják a helyzetet. S mondhatnánk, ekkor Jézus szomorodik el: Ó, ti balgák és késedelmes szívűek! Hasonló fájdalommal kiáltott föl, amikor a Tábor hegyéről jött le, és ezzel az elkeserítő hitetlenséggel találkozott: Ó, te hitetlen és romlott nemzedék! Meddig tűrjelek titeket! S mint akkor a holdkóros fiú apjával, majd a tanítványokkal kezdett el szelíden beszélgetni, és lassan kezdte ébreszteni a hitet, úgy most is. Bekapcsolódik ebbe a roppant szomorúnak indult beszélgetésbe, és elkezdi fejtegetni az Írásokat. Ha értenétek a Szentírást, ha figyelnétek a prófétákra és a zsoltárokra, akkor tudnátok, hogy a Messiásnak ezeket kellett elszenvednie. Szépen lassan elkezdi újra lángba borítani a keserű szíveket.

Szeretett Testvéreim!

Már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Húsvét keddjén olvassuk, halljuk ezt az ismerősnek tűnő történetet. A Krisztus sírjából csörgedező új ital íze az ajkunkon, talán a szívünkben is van, az ünnepi pászka maradványa az asztalon, nekünk viszont lassan dolgunk után kell néznünk. Vagy visszamegyünk, vagy továbbmegyünk a magunk Emmausza felé, hiszen az élet nem állhat meg. Bár sokkal többet tudunk és láttunk, mint a szomorkodó tanítványok, mint Istennek szent népe, az előképek beteljesülését látván lelkesülten vigadtunk, de hát folytatódik az élet. Nekünk már nem kellett elmagyarázni, amik az Írásokban Róla szólnak. Láttuk mi a föltámadás megközelíthetetlen fényében tündöklő Krisztust, na de más is van az életben, csak ennyiből nem élünk meg.

Testvéreim! Már itt, Fényes hét elején, a Húsvét örömének küszöbén átlépve megjelenik a veszély, hogy mint az emmauszi tanítványok elinduljunk a dolgunk után. Pedig nincs más dolgunk! Már nincs Emmausz, csak Jeruzsálem! Már nincs szomorúság, hiszen Krisztus leszállott a föld alsó részeibe, és összetörte a foglyokat letartó zárakat. Már nincs a világnak olyan pontja, legyen a legsötétebbnek tűnő, kegyetlen, reménytelen élethelyzet, amelybe ne világítana be teremtő fénnyel a föltámadás tündöklő világossága, hiszen az örök világosság testileg mindnyájunkra kisugárzott a sírból. Éppen a sírból, a halál torkából. Testvéreim! A halál legyőzetését ünnepeljük, a pokolnak megrontását. S nem csupán egy szép ünnepet éltünk át, mely után minden megy a régi kerékvágásban. A föltámadt Krisztus csalhatatlanul megígérte nekünk, hogy velünk lesz a világ végéig. Nem kell most már a magunk útját járni. Nincs is magunk útja, csak Krisztusé. Mostantól csak azt járhatjuk. Aki reményünk e horgonyához hittel ragaszkodván tud örvendezni, annak valóban átalakult az élete. Annak számára a Föltámadás valóban új élet.

Testvéreim! A Paradicsom ajtaját megnyitó Pászka minden hívőt megszentelő Pászka. Mindnyájunkat megszentel és átalakít. Nem térhetünk vissza lógó orral a saját dolgainkhoz. A dolgaink is átalakultak, hiszen a dolgaink legmélyéről, a sírból, mint palotából, fölragyogott Krisztus. Ő a Pászka, a szomorúság váltsága. Ha a Szent Liturgia végén elindulunk hazafelé, a munkahelyünkre, az iskolába, az már nem Emmausz. Oda már nem térhetünk vissza. A tündöklő mennyei Jeruzsálemet nem hagyhatjuk el. Bárhová lépünk Krisztus föltámadása mindent beragyog. Még szívünk sötétjébe is. Gyűlölőinknek is bocsássunk meg és egymást, mint testvérek, öleljük. Váljék minden dolgunk, minden utunk, egész életünk ujjongó énekké: Föltámadt Krisztus!

Nyíregyháza, 2010. április 5.

+ Fülöp
hajdúdorogi püspök
miskolci apostoli kormányzó