Hogyan viszonyulunk mi a rágalomhoz, amikor minket rágalmaznak? És amikor nem rágalmaznak, hanem egyszerűen pletykákat terjesztenek, rosszat mondanak ránk, gúnyolnak bennünket – hogyan viselkedünk? Krisztus módjára, vagy másként?…

Rettenetes pillanat, amikor Krisztus Pilátus előtt áll és Pilátus megkérdezi a népet: „Kit akartok, hogy elbocsássak nektek – Jézust, akit Krisztusnak mondanak, vagy Barabást?” És Izrael Barabást választja, a rablót, a hazugot… Hogyan viselkedünk, amikor a mi életünkben fordulnak elő ilyen elcserélések. Amikor a hazugságot választják az igazság helyett, a hamisítást a valódi helyett? Mi történik, amikor végső soron mindenki elfordul tőlünk?

A nép elvetette Krisztust: „Nincs királyunk, csak császárunk”. Krisztus számára nem volt hely az emberi városban, a falakon kívül kellett meghalnia. Ez azonban még semmi. Isten is elhagyta: „Istenem, Istenem miért hagytál el engem?” És lám, emberektől elhagyottan, Istentől elhagyottan mindvégig hű maradt – mind az emberekhez, mind Istenhez: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek… Uram, kezedbe ajánlom lelkemet”…

Mi szokott lenni akkor, amikor mi vagyunk elvetettek, visszautasítottak? Mi szokott lenni akkor, amikor úgy tűnik számunkra, hogy Isten megfeledkezett rólunk? Hogyan viselkedünk, amikor lelki szenvedés ér bennünket, amikor a mi mértékünkhöz képest a Getszemáni kertben találjuk magunkat? Hogyan viselkedünk, amikor fizikai szenvedés ér, amikor fájdalom hatol a testünkbe, mint Krisztus testébe a kereszten?