A halál ugyanis vagy befejezi ezt az életet, vagy értelmetlenné teszi. Az élet pedig vagy értelmet ad ennek a halálnak, vagy nem. Krisztus ott áll egész élete és halála előtt. Támogatást keres. Megkéri három, talán hozzá legközelebb álló tanítványát, hogy virrasszanak vele, ne aludjanak. Háromszor megy oda hozzájuk és mind a három alkalommal alva találja őket.

Vajon ez nem hasonlít rettenetesen miránk? Amikor valaki, aki közel áll hozzánk beteg, a halál előtt áll, vagy vívódik egy őt rémítő döntés előtt? A közelében vagyunk, belefáradunk abba, hogy megosszuk vele a harcot, a bánatát, a betegségét – és elmegyünk. Elmegyünk, hogy friss levegőt szippantsunk, szétnézzünk magunk körül, hogy kiszakadjunk a szoba feszültségéből, ahol betegen fekszik, vagy meghal egy ember, abból a környezetből, ahol túlságosan sok a bánat, vagy a félelem. Elmegyünk, mert pihennünk kell. Az az ember, azonban, aki a rémség kellős közepében van, nem tud hová menni!

A tanítványok aludtak, mi is átalusszuk így az életünk nagy részét. Majd mindannyian hallani fogjuk: Éhes voltam, ruhátlan voltam, fáztam, magányos voltam, kórházban voltam, börtönben voltam – és felém se néztetek. Ha meg is látogattatok, csak pillanatokra osztottátok meg szenvedésemet, hogy az ne nehezedjék túlságosan a lelketekre…