Ne emlékezz már az elhunytak vétkezéseire, Ige,

nehogy jóságos irgalmad halottnak látszhasson!

Sokan voltak már olyanok, akik váratlanul idegen földön haltak meg, s közülük is egyesek a tengeren, mások megközelíthetetlen hegyvidéken, némelyek valamilyen sziklán vagy szakadékban lelték halálukat, ismét mások meg éhínség, háború vagy tűzvész alkalmával, s végül is mindenki más és más módon halt meg. Némelyeknek pedig talán épp szegénységük vagy anyagi Ínségük miatt nem lehetett részük az előírt zsoltárokból álló szertartásban és a halált követő megemlékezésekben. Éppen ezért a szent atyák szeretettől indíttatva az apostoli hagyomány szerint így rendelkeztek, hogy most az egész egyetemes egyház végezzen közös megemlékezést minden elhunytért, hogy akik még valami miatt nem részesülhettek a végtisztességben, azok is ezzel a közös megemlékezéssel megkaphassák azt. Ugyanakkor az atyák szándéka szerint ebben is meg kell mutatkoznia annak, hogy amit az elhunytakért végzünk, mindaz mennyire hasznos rájuk nézve. Ily módon tehát Isten egyháza egyszerre emlékezik meg az összes lélekről. Másrészt mivel az atyák a következő napra, vagyis holnapra akarták beiktatni a Krisztus második eljöveteléről szóló evangéliumot, ezzel is összhangba állították az elhunyt lelkekről való mai megemlékezést. Hiszen így valamiképp a rettenetes és megtéveszthetetlen bírót engeszteljük azért, hogy a tőle megszokott együttérzést juttassa kifejezésre irányukban, és helyezze el őket is a megígért gyönyörűség helyén.

Aztán mivel az ezt követő vasárnapon már Ádám száműzetésére is emlékeztetni készültek a szent atyák, a mai napot ezért is iktatták be egy ilyen megállóként, mert így ahhoz hozzákapcsolták azt, ami aztán már minden itteni nyugalmunk végét is jelenti, hogy ezután már elölről kezdődhessék az: hiszen mindnyájunknak a legvégső nyugalmát csak az jelentheti, hogyha a megvesztegethetetlen Bírónál az élők sorába kerülhetünk. S nyilván azért is áll összhangban ez a két megemlékezés, mert az emberekben a kellő félelmet elültetve a böjt küzdelmei iránti hajlandóságot is fölkeltik. Egyébként is szombatonként mindig megemlékezünk az elhunytakról, mert a szombat héberül megnyugvást jelent. Ezért is végezzük a rendelkezés szerint mindig a nyugalom napon ezt a megemlékezést az elhunytakról, mint olyanokról, akik már az élet gondjaitól és minden mástól is nyugton vannak. Most viszont egyetemesen emlékezünk meg róluk így, hogy minden elhunyt vallásos emberért imádkozunk. Mivel ugyanis szent atyáink jól tudták, hogy az elhunytakért fölajánlott megemlékezések, irgalmas cselekedetek és liturgiák azoknak nagy megkönnyebbülésére és javára válnak, ezért buzdítják az egyházat is erre mind egyéni, mind közösségi formában, a szent apostoloktól átvett hagyomány szerint - amint erről Areopagita Dénes is tanúskodik.

Hogy pedig a lelkeknek hasznára válik az értük végzett imádság, az sok más között például Szent Makariosz történetéből is világosan kiderül. Ő ugyanis egyszer az út mentén egy pogány görög férfinek elszáradt koponyájára bukkant. Kezébe véve megkérdezte tőle, hogy éreznek-e valaha is némi megkönnyebbülést ott az alvilágban. Az pedig így válaszolt: „Igen nagy megkönnyebbülésükre szolgál az ott lévőknek az, amikor az elhunytakért imádkozol, Atyám!” Ez pedig épp akkor történt, amikor a nagy szent arra kérte Istent, hogy hozza tudomására, használ-e valamit az elhunytaknak az értük végzett imádság.

Aztán a Dialogus - író Gergely (pápa) is imádságával mentette meg Trajanus császárt, amikor ezt a lehetőséget hallotta Istentől, noha soha egyébként még istentelen emberért nem imádkozott. Aztán az elbeszélés szerint Theodóra császárnő az istentelen Theophiloszt szabadította ki gyötrelmei közül szentéletű és hitvalló férfiak imádságai által. Egyébként a fivére, Kaiszariosz fölötti gyászbeszédében helyesli az elhunytakért végzett felajánlásokat Gergely, a hittudós is. A nagy Aranyszájú János pedig a Filippi levélhez fűzött kommentárjában ezt a véleményt fejti ki: „Gondoljunk az elhunytak hasznára is: adjuk meg számukra a szükséges segítséget, az irgalmas cselekedeteket és a felajánlott adományokat! Számukra ugyanis mindez nagyon jó és előnyös, és sok haszonnal jár. Nem véletlenül lett ez így elrendezve, mégpedig Isten egyházának a legbölcsebb tanítványoktól származó hagyománya szerint, hogy a félelmetes titkok végzésekor a pap emlékezzék meg a hitben elhunytakról is.” Aztán nem sokkal odébb így folytatja: „A végrendelkezésedben pedig gyermekeid, rokonaid és a többi örököseid mellett tartalmazza az okirat a bíró nevét is, de ne feledkezz el megemlíteni a szegényeket sem, s akkor majd kezes leszek én is ezekre!” Szent Athanáz pedig azt mondja, hogy még ha az istenfélő embernek a teste fel is oszlott a légbe, akkor se tagadd meg tőlük az olajat és a gyertyákat, hanem Krisztus Istent segítségül híva helyezd el azokat a sírra. Istennek ugyanis kedves mindez, és bőséges adományokat eredményezhet: mert ha még bűnös is volt az elhunyt, akkor mindez a bűneitől való feloldozására szolgálhat, ha pedig igaz volt, akkor érdemeit ez még tovább kiegészíti. Aki pedig idegen vagy gyermektelen volt, úgyhogy senki sem tud ilyen szempontból gondoskodni róla, annak az igazságos Isten a maga irgalmában és szeretetében méri majd ki azt az irgalmat, amelyet az illető szegénységének megfelelően jónak tart. Egyébként viszont aki ilyenekért ajánl fel áldozatot, az velük együtt részesedhet a jutalomból is, minthogy jelét adta a felebarátja üdvössége iránti aggódó szeretetének. Hiszen aki valaki mást illatos műróval ken meg, az mindenekelőtt maga lesz illatos. Akik pedig az ilyesmire vonatkozó megbízásokat és végrendeleteket nem teljesítik, azokra majd nyilván igen súlyos ítélet fog várni.

Tehát a szent atyák véleménye szerint Krisztus második eljöveteléig az elhunytakért végzett minden szertartás hasznos, és különösen is segítségükre lehet azoknak, akik valami kis jót tettek is addig, amíg még ebben az életben volt részük. Mert ha van is olyasmi, amit (szükséges dologként) igen sokak okulására hangsúlyoz a Szentírás, Isten emberszeretete a legmesszebbre menőkig diadalmaskodik. Ha ugyanis a jó és a gonosz tettek mérlege egyensúlyban állna, akkor az emberszeretet győz; s hogyha csak egy kicsivel bizonyul súlyosabbnak a rossz tetteket tartalmazó serpenyője, akkor is mindig fölébe kerekedik annak a végtelen jóság.

Egyébként még arról is tudhatunk, hogy odaát mindenki megismeri majd a többieket: azokat is, akiket itt ismer, s még azokat is, akiket itt sohasem látott, ahogyan ezt az isteni ihletésű Aranyszájú Szent János fejti ki, a dúsgazdagnak és a szegény Lázárnak a példabeszédéből kiindulva. Persze nyilván nem valami testi formában történik majd ez a megismerés hiszen ott már mindenkinek egy állapota lesz, és a léleknek átható pillantásához képest háttérbe szorulnak a születéstől fogva viselt különféle ismertetőjegyek, ahogyan a Hittudós (Gergely) mondja Kaiszariosz sírjánál: „Akkor majd meglátlak, kedves Kaiszariosz testvérem, ragyogón és dicsőségesen, ahogyan álmaimban szoktál gyakran megjelenni!” Nagy Szent Athanáz pedig – bár az antiochiai levelében még erről nem tesz említést – az elhunytak fölötti gyászbeszédében, már ezt mondja: „Az egyetemes föltámadásig az csak a szenteknek adatott meg, hogy egymást fölismerjék, és egymásnak örvendezhessenek, a bűnösök viszont még mindettől meg vannak fosztva. A szent vértanúk pedig még arra is képességet kaptak, hogy az általunk végbevitt dolgokat lássák illetőleg végignézzék. Akkor majd viszont már mindenki mindenkit fel fog ismerni, sőt még kinek-kinek a titkos dolgai is nyilvánvalóvá fognak válni. Jelenleg tudniillik még az igazak lelkei egészen sajátos helyen tartózkodnak, a bűnösök pedig különböző helyeken: egyesek már reményük megvalósulására várva örülnek, míg mások csak kesereghetnek a rájuk váró szörnyűségek láttán. Mindenesetre még a szentek sem nyerték el teljesen a nekik ígért javakat, hiszen az isteni ihletésű apostol szerint „Isten nekünk valami jobbat rendelt, hogy nélkülünk ne jussanak a tökéletességre” (Zsid 11,40).

Egyébként nem mindazokról mondható el, akik szakadékba zuhanva, vagy tűzben vagy tengerben vagy úgynevezett halálos veszedelemben vagy fagyban vagy éhínségben haltak meg, hogy Isten kifejezett parancsára szenvedték el ilyen formában a halált. Isten végzései ugyanis olyanok, hogy egyes dolgokat jóváhagyja, másokat csak megenged, s van olyan is, ami éppen okulásunkra vagy mások elrettentésére vagy figyelmeztetésére szolgál. Előretudásának szempontjából persze ő eleve tud és ismer is mindent, és akkor már minden az ő akarata szerint történik – ahogyan ezt például a verebek kapcsán említi is a szent evangélium (vö. Mt 10,29). De bizonyos eseteket kivéve ez bizonyára nem azt jelenti, hogy Isten eleve el is rendeli, hogy mi hogyan történjen meg, vagy hogy például az egyik ember véletlenül vízbe fulladjon, a másik pedig meghaljon, ki öregkorában, ki meg fiatal gyermekként – hanem ő egyszer s mindenkorra kijelölte az egyetemes érvényű emberi életidőt és a halálnak ilyen sokféle módozatát. Az adott időben aztán a halálnak különböző módjai juthatnak érvényre, amelyeket persze nem szabott meg ilyen módon is kezdettől fogva az Isten, bár nyilvánvalóan eleve tudott mindegyikről. Isten végzése aztán kinek-kinek az életmódja szerint rögtönzi a halála időpontját és módját. Amikor Nagy Szent Bazil az élet eleve elrendeléséről beszél, ő is csak arra utal ezzel, hogy „föld vagy és a földbe térsz vissza”. Az apostol ugyanis ezt írja a korintusiaknak: Mivel méltatlanul áldoztok, „ezért gyöngék és betegek közületek sokan, és már meg is haltak jó néhányan” vagy meg fognak még halni sokan (11,30). Dávid pedig ezt kéri: „Ne ragadj el engem napjaim felén, hanem szabd hosszabbra napjaim sorát!” Salamon meg így Úr: Fiam, tiszteld atyádat, hogy hosszú ideig élj”, majd pedig: „hogy meg ne halj idő előtt”. Jób könyvében pedig Elifáznak mondja Isten a következőt: „Elpusztítottalak volna benneteket, hogyha nem lett volna másként Jób, az én szolgám miatt.” (42,7-8). Ez is azt bizonyítja, hogy nincs eleve elrendelve az életnek a határa. S hogyha még így is lehet mondani, hogy „Isten határként szabta meg nekem azt, amit ő akart”, akkor is akinek akarja, még mindig meghosszabbíthatja életkorát, másokéból pedig elvehet, mindent kinek-kinek a leghasznosabb módon intézve: Isten amikorra akarja, akkorra rendezi el mind a végidőt, mind a bevégzés módját.

Határ van szabva minden életnek – mondja Nagy Szent Athanáz, – mégpedig Isten akarata és szándéka; ilyen alapon végzéseid mélységével te, Krisztusom, gyógyítasz is”. Nagy Szent Bazil pedig azt mondja, hogy „akiknek az élete betöltötte a megszabott határt, azokra bekövetkezik a halál” – s itt is az élet határán Isten akaratát értjük. Mert ha az életnek előre megszabott határa van, akkor miért folyamodunk Isten kegyelméért és orvosokért, és miért imádkozunk a gyermekekért? Ennek kapcsán még azt is tudni kell, hogy a megkeresztelt gyermekek odaát már élvezik a gyönyörűséget, a megkereszteletlenek és a pogányok gyermekei viszont nem jutnak se a gyönyörűség élvezetére, sem a gehennára. Miután pedig a lélek elhagyta a testet, már többé nincs gondja az itteni dolgokra, hanem mindig az odaát lévő dolgokkal törődik.

Mi pedig itt elvégezzük a „harmadnapi gyászszertartást”, minthogy az ember alakja a harmadik napon változik meg, aztán a „kilencednapit”, mivel akkor már az egész szervezet oszlásban van, csak a szív marad épen; később pedig a negyvenednapit azért, mert akkor már a szív is elpusztul. A születendő gyermek szervezetével is ugyanez a helyzet: a harmadik napon már formát ölt a szív, a kilencedikre aztán testté sűrűsödik, a negyvenedik napra pedig már a tökéletes, végérvényes formája alakul ki.

Az előttünk elhunyt lelkeket juttasd el, Uralkodó Krisztus, az igazak hajlékába, és könyörülj rajtunk, mint egyedül halhatatlan!