Aki tékozlóként elveszett – akárcsak én is –, az bátran menjen előre!

Isten irgalmának kapuja ugyanis mindenki előtt nyitva áll.

Vannak olyan emberek – akik fölismerve sok helytelen cselekvésüket és azt, hogy ifjúkoruktól teljesen kicsapongó módon éltek, idejüket pedig a részegeskedésre és erkölcstelenségre tékozolták, s ezáltal a bűn mélyére süllyedtek – egyszerre teljesen kétségbe esnek, ami aztán a gőgre is vezethet, s erről a holtpontról már semmiképp sem akarnak az erény szorgos gyakorlása felé kimozdulni, hanem bűneik egész sorára hivatkozva mindig ugyanazokba, sőt olykor még egyre nagyobb gonoszságokba is visszaesnek. Az emberszerető szentatyák épp az ilyenek iránti atyai szeretettől áthatva és őket a kétségbeesésükből megmenteni akarva állították az első példabeszéd után most ezt a példázatot a középpontba, hogy ezáltal a kétségbeesés baját gyökeresen kiirtsák, és az erény újrakezdésére támasszanak föl bennünket. Ennek bizonyítása végett a sok bűnbe esett embernek Isten emberszeretetét és végtelen jóságát a tékozló fiú példájával mutatják be. Itt ugyanis magának Krisztusnak a példabeszédével igazolhatjuk, hogy az ő szerető jóindulatánál semmilyen bűn nem bizonyulhat erősebbnek.

Kétféle fia van itt az embernek – vagyis az emberré lett Isten-Igének: az igazak és a bűnösök. Az előző csoportot jelzi az idősebb fivér, aki Isten parancsait megtartva mindig állhatatos maradt az általa kijelölt szép és jó gyakorlásában, és szinte még véletlenül se hanyagolt el abból semmit. Az öccse viszont azt képviseli, aki a bűn vágyától fölhevíttetve utálatos tetteivel megtagadta az Istennel való életközösséget, és Istennek iránta tanúsított emberszeretetét eltékozolva kicsapongó életre adta a fejét. Ez a „tékozló” szó azt jelenti, hogy nem őrizte meg az Isten képére kialakult eredeti épségét, hanem az élvezetek során a gonosz démont követve az ő akaratának rabja lett, de mégsem tudta vágyát igazán kielégíteni. Kielégíthetetlen ugyanis a bűn: rendszerint az egy ideig tartó élvezet csalétkével szokott elbűvölni, amit a példabeszéd a szentjánoskenyérfa terméséhez hasonlít, amely a sertések táplálékául szolgált. A szentjánoskenyérfa ugyanis ezzel a gyümölcsével először valóban édes ízt ígér, de aztán valójában rosszízű, és végül egészen pelyvához hasonló. Pontosan így működik, és ilyen sajátosságokkal rendelkezik a bűn is.

S alighogy ráeszmél a tékozló arra, hogy az erény híján a saját vesztébe rohan, már haza is siet atyjához ezekkel a szavakkal: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened! S már nem is vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz!” Az atya viszont nem szidalmakkal illeti megtérő fiát, hanem megölelve és karjaiba fogadva őt megmutatja neki isteni és atyai könyörületességét. Aztán köntöst ad rá, tudniillik a szent keresztséget; majd pedig pecsétgyűrűt, vagyis a legszentebb Lélek ajándékát. Továbbá még lábbelit is hozat, hogy most már se kígyók, se skorpiók meg ne zavarhassák Isten felé vezető lépteit, hanem inkább ő maga tapodhasson azok fején. S mindezek után még az Atya túláradó örömében érette a hizlalt borjút is leöleti: vagyis hagyja leöletni egyszülött Fiát, akinek testét és vérét át is adja a benne részesedőknek. S mindezt annak ellenére is végbeviszi, amit az idősebb fivér az ő határtalanul túláradó könyörületessége láttán mond illetve már el is mondott. Az emberszerető Atya őt is lecsillapítja, s szelíd és kedves hangnemben csitítgatja ilyen szavakkal: „Te mindig velem vagy, s most így illik, hogy örülj, és atyáddal együtt asztalhoz telepedj, mert ez a fiam a korábbi bűnében már halott volt, és most bűnbánattal ráébredve esztelen cselekvésére, életre kelt; és amikor tőlem eltávozva az élvezetekhez szokott hozzá, akkor elveszett, de aztán könyörületességemtől indíttatva rátaláltam, és együtt érző jóindulattal meghívtam őt magamhoz.”

A példabeszédet ugyanakkor a zsidó népre és reánk is lehet vonatkoztatni.

Ezért osztották be tehát szent atyáink mára ezt a példabeszédet, hogy egyrészt a kétségbeesést eloszlassák, másrészt pedig hogy a vétkezőket a tékozló fiúéhoz hasonló megtérésre és bűnbánatra indítsák. Hiszen az ellenség nyilaival szemben ez a legjobb fegyverünk, és azok elhárítására szintén ez bizonyult a leghatékonyabb védekezésnek.

A te kimondhatatlan emberszereteteddel, Krisztus Istenünk, könyörülj rajtunk! Ámen.