Ezenkívül bizonyos részletekre is fölhívja a figyelmet a vámos és farizeus vasárnapjától kezdve egészen mindenszentek vasárnapjáig. Tehát mostantól a hetedik óda előtt először a Méneában soron következő szentek történetét kell felolvasni, majd pedig az ebben a könyvben találhatót. Így hát annak felolvasása után mondd ezt:

Az égben és földön létezők Teremtője,

kit az angyalok háromszorszent énekkel magasztalnak,

fogadd el tőlünk, emberektől, a három-ódás szolgálatot!

Ezen a napon az evangéliumi példabeszédben szereplő vámosról és farizeusról emlékezünk meg.

Ha farizeuskodsz, tartsd távol magad a templomtól;

mert abban Krisztus van, akit csak alázattal lehet fogadni.

Isten segítségével ma kezdjük el a Triódiont, amelynek énekeit sok, szent és isteni ihletésű egyházi költő állította össze a Szentlélek ihletésére. A legelső három-ódás kánont nyilván az életadó Szentháromság mintájára – a nagy Kozma szerzetes költötte az Úr Jézus Krisztus Megváltó szenvedésének nagyhetére. Aztán az ő példáját követve több szentatya is, leginkább pedig Sztudita Szent Tivadar és József szerzetesek, folytatták ezt a szent Nagyböjt többi hetére is. A Sztudion monostorra hagyott művükben először főként az ódákat szedték sorrendbe és ritmikus versekbe – aztán a könyv többi részét már későbbi szentatyák tették hozzá ehhez. Mivel pedig a hét első napja, a vasárnap, a feltámadás ünnepe – ez egyben a legelső és a legutolsó nap – ezért az atyák nagyon helyesen így döntöttek, hogy hétfőn az első ódát kell énekelni, kedden a másodikat, szerdán a harmadikat, csütörtökön a negyediket, pénteken az ötödiket, szombaton a hatodikat és a hetediket is, a többi kettő pedig igazából minden nap egyformán szerepel. Így tett nagyszombati kánonjában az isteni ihletésű Kozma is, négy ódát írva arra a szombati napra. Később aztán Bölcs Leó császár rendelkezését követve Hidrosz püspöke, Márk szerzetes, ezt is kiegészítette teljes kánonná.

A Triódion elnevezés nem fedi egészen a valóságot, mert nem mindig csak ez a három óda van, hanem bizonyos napokon – mint például ma – az egész kánont végigénekeljük. Inkább csak a túlsúlyban lévő három-ódás rendszer miatt lett Triódionnak elnevezve – vagy pedig amiatt, ahogyan az elmondottak szerint ezt először nagyhétre alkalmazták.

Szent atyáinknak ezzel a három ódás gyűjteménnyel (a Triódion könyvével) az volt a céljuk, hogy ebben összefoglalják Istennek kezdettől fogva értünk végzett jóságos tetteinek emlékét. Tehát mindenkinek emlékezetébe idézik azt, hogy miután Isten megteremtett, és mi a próbatételül kitűzött parancsát megszegtük, a minden rosszat okozó ellenségnek az irigysége folytán a paradicsomkert élvezetétől elestünk, és a Sátán irányítása alá kerülve minden jótól megfosztottak lettünk. Eszünkbe juttatják azonban azt is, hogy Isten Fia és Igéje irántunk irgalomra indulva és az egeket meghajlítva leszállt közénk, s egy Szűzben lakást véve érettünk emberré lett. Emberi életvitelével utat mutatott a mennybe való feljutásra – amely főként alázatának, aztán még böjtölésének, bűntelenségének és minden egyéb tettének követése folytán valósulhat meg –, majd pedig kínszenvedése után föltámadt és újra fölment a mennybe, hogy onnan leküldje a Szentlelkét szent tanítványaira és apostolaira, akik aztán őt Isten Fiaként és tökéletes Istenként mutatták be világszerte az igehirdetésükben. A továbbiakban pedig fölelevenítik azt is, amit az isteni ihletésű apostolok a legszentebb Lélek kegyelméből műveltek: hogy igehirdetésükkel a föld határairól is egybegyűjtötték a szenteket, akik így újra megtölthetik a fenti világot, hiszen kezdettől fogva éppen ez volt a szándéka a Teremtőnek. Ez tehát a Triódion mondanivalója.

Ezt a három nagyböjt előtti ünnepnapot – a vámosról és a farizeusról, a tékozló fiúról illetve a második eljövetelről elnevezett vasárnapokat – pedig a szent atyák valamiféle előgyakorlatnak szánták, hogy ennek során a már megszokott gyalázatos viselkedésünket elhagyva felkészüljünk a böjt lelki küzdelmeire. Először is a vámosról és a farizeusról szóló példázatot tárják szemünk elé – s róluk is nevezték el ezt a hetet. Mert ahogy a test szerinti ütközetekre készülő katonáknak vezéreik előre megmondják a csata idejét, hogy kardjukat kiélezve és kihegyezve, s minden egyebet is megfelelőképpen előkészítve – az összes akadályt félretéve – lelkesen öltözzenek át a küzdelemhez, és beszerezzék mindazt, amire közben szükségük lesz – sőt nemegyszer még a csata előtt híres beszédeket, történeteket és példázatokat is elmondanak nekik, hogy lelküket fölhevítsék; a lustaságot, félelmet és hanyagságot pedig minden hasonlóval együtt félretegyék – épp így fújják a riadót a szent atyák már a böjt előtt is a démonok elleni harcra, hogy ha lelkünk még valami szenvedélyt hordoz vagy netán be is van rozsdálva, akkor most még a rendelkezésre álló időt felhasználva letisztítsuk azt; ami pedig a hasznunkra váló javak közül nincs meg nekünk, azt igyekezzünk beszerezni, hogy miután kellőképpen fölfegyverkeztünk, harcra készen vonulhassunk előre a böjt küzdelmei felé.

Mivel pedig az erény megszerzésére szolgáló legfontosabb fegyver a bűnbánat és az alázatosság, de ezeknek legnagyobb akadályaként már rögtön jelentkezik is a kérkedés és a gőg, éppen ezért atyáink ezt a szent evangéliumból igen nagy hitelt érdemlő mai példabeszédet tárták elsőként elénk: hogy a farizeus szerencsétlensége láttán bennünket is a kérkedés és gőg szenvedélyének teljes kiirtására buzdítsanak, a vámos példája által pedig megmutassák, hogy az iménti szenvedéllyel szemben az alázatot és a bűnbánatot kell alkalmazni. Mert a legelső és legrosszabb szenvedély a kevélység és a gőg, hiszen ezek folytán bukott le az égből a Sátán is, aki előzőleg „Fényhordozó” (Lucifer) volt, ezután pedig puszta sötétség lett (amiért is homálynak mondják). De emberi nemünk első képviselője, Ádám is épp ennek következtében lett száműzve az Édenből.

Éppen ezért ma a szentek azt tanácsolják, hogy senki ne büszkélkedjék a maga jótetteivel – főként pedig felebarátjával szembeállítva azokat –, hanem mindig legyünk alázatosak; „az Úr ugyanis a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad”. Jobb ugyanis egy megtérő bűnös, mint egy jótetteivel kérkedő kevély. Ezért is mondja az Úr, hogy inkább a vámos tért haza megigazulva, mint a farizeus. A példabeszéd tehát arra int, hogy senkinek sem szabad kérkednie – még esetleges jócselekedeteivel sem –, hanem legyen az ember mindig alázatos, és lelke mélyéből istenfélő. Akkor, még ha a legnagyobb bűnökbe is esett, nincs messze az üdvösségtől.

Egyébként vámosnak azt nevezték, aki a tehetős emberektől a járandóságot begyűjtötte s – mivel rendkívül igazságtalan módon megvesztegethető is volt – sokat nyerészkedett törvénytelen módon is. A farizeus pedig némiképp el is különült az ilyenektől, és (vallási jellegű) ismeretekben messze fölülmúlta a többieket. A szadduceus neve pedig – amely Cádok főpaptól ered – igaz embert jelent, mert a héber „cedek” igazságosságot fejez ki. Ez a három szektás jellegű csoportosulás alakult ki a zsidók körében: az esszénusoké, a farizeusoké, és azoké a szadduceusoké, akik nem fogadták el a föltámadást, s ezenkívül még az angyalok és a Lélek létezését is tagadták.

Nagyvoltodat hirdető összes szenteidnek esedezései által, Krisztus Istenünk, könyörülj rajtunk, és üdvözíts minket!