Egy pohár vizet nem tud segítség nélkül meginni, mégis templomot épít, közösséget formál és ezer más módon példázza: nincs elrontott élet. Telenkó Miklós sárospataki görög katolikus papnál jártunk lélekerősítésen.

Ha zátonyra futott a házassága, melyik férfiember ne cserélne sorsot egy boldog, sziklánál is szilárdabb hitvesi kapcsolatban élő társával? Ha egy lelket megtipor az élet, hogy ne irigyelné azt a családapát, akinek szerető felesége, nyolcéves kisfia aranyozza be a napjait? Ki ne vágyna meghitt otthonra egy mesés környezetben - mondjuk a Bodrog lankás partján, átellenben a sárospataki várral?

Telenkó Miklósnak mindez megadatott. A kisujját sem kellett mozdítania érte. Csak éppen életben kellett maradnia.

Rossz mozdulat

A 48 éves görög katolikus lelkész otthonának falán fénykép ábrázolja két évtizeddel ifjabb énjét a korábbi pápa társaságában. A délceg fiatalembert elnézve igazat adunk egykori szemináriumi elöljárójának. "Hogy te, akit mindig csak úgy láttalak, mint akibe hol jobb felől, hol bal felől karol egy-egy lány, nőtlenül szentelődj? Szó sem lehet róla!" - figyelmeztette a papi lét után türelmetlenül vágyakozó végzős teológust a bölcs pedagógus.

Merthogy görög katolikuséknál ez a rend. Ha szentelés előtt társra lelsz, házasodj meg legott, ám ha nőtlenül veszed fel az egyházi rend szentségét, utána már Krisztus jegyese leszel.

Miklós ennek az előrelátásnak köszönheti Irént, húsz éve hűséges párját. Három év múlva ugyanis megismeri, majd oltár elé vezeti a muzeológus-néprajzkutató lányt, aki rövidesen papné is lesz.

1991 februárjában vagyunk. A lelkész beleveti magát a munkába; bokros teendői miatt júniusig egyetlen közös vasárnapi ebédet sem tud elkölteni - akkor már várandós - feleségével. Első állomáshelyén, Mikóházán és több más helyen ifjúsági közösségeket, kirándulásokat szervez, Hejcén fillérekért vásárolt parasztházában megalapítja a Keresztény Összejövetel Zemplén nevű találkozót, és gőzerővel készül II. János Pál magyarországi látogatására. Hegyet mászik, biciklizik, vagy ha úgy adódik, átússza a Balatont.

Aztán egy forró júniusi délutánon meggyszedés közben tesz egy rossz mozdulatot. A létra egyik lábát figyelmetlenségből vakondtúrásba szúrta; a faszerkezet megbillen, Miklós meg a földre zuhan. Nem lehet ennél szerencsétlenebbül esni. Arcát véresre zúzza, alig kap levegőt, és egy porcikáját sem tudja mozdítani. Csak fekszik, magatehetetlenül.

"Nézzenek oda, a tisztelendő úr napozik!" - értik félre a helyzetet az arra járó hívek. Amikor kiderül, mi történt, riadt telefonálás; mentők, helikopter, budapesti kórház, majd németországi gyógykezelés tizenegy hónapig.

Miklós alig négy hónapja pap, amikor nyaktól lefelé megbénul. Csak a bal kezét tudja felemelni, de vállmagasságnál azt sem tovább. Ígéretes életpálya törik ezzel ketté; mit ketté: "Alig estem túl a partvonalon, számomra már lefújták a mérkőzést - gondoltam." És hogy a megpróbáltatás még gyötrelmesebb legyen, kisbabájukat is elveszítik. Csoda-e, ha a lelkészt nemcsak a hite hagyja el, de a mélyponton arra kéri édesanyját: ő adta neki az életet, hát most ő is vegye el!

Az első hónapokban lélekben megjárja a poklok poklát, majd kínjai mellé idővel egyre inkább a reménykedés társul. A bizakodás, hogy mihamarabb elhagyhatja a kórházat, és felépül. Egy alkalommal elviszik Lourdes-ba is, mondván, ott mindenki meggyógyul - de hasztalan. Ma már kacagtató történetként meséli nyomorúságát: miként hevert a Mária-kegyhelyen egy idegosztályon, és hogy mennyire nehéz volt elhinni róla: Krisztus felszentelt papja hánykolódik ott az ágyon. "Ja, du bist Napoleon" - hagyta rá egy alkalommal "rögeszméjét" a betegeket látogató német lelkész.

Később az adott feladatot, hogy ismét megbarátkozzon az élettel. Étterembe menni, és elfogadni, hogy mások emelik szájához az ételt? Eleinte még a teraszra sem mert kiülni a kórházban, és attól is idegenkedett, hogy tolószékes katalógusokat böngésszen. Bármit kérdeztek tőle, ő csak annyit felelt: "Meine Frau kommt" - a feleségem jön, majd ő intézkedik.

Talpig hűségben

Mert ennek a történetnek legalább két főszereplője van. A férj és asszonya - talpig nehéz hűségben. A kétdiplomás, doktorátust szerző, a tudományos pályán épp csak elinduló Szabó Irén, aki az első években betegápolóként segít, hogy Miklósba visszatérjen az élet. A feleség számára ekkor nyeri el értelmét a mélységnél is mélyebben a házastársi eskü: el nem hagyom holtomiglan-holtáiglan, sem jóban, sem rosszban, semmiféle bajában. Isten őt úgy segélje.

Aztán Miklós kiérdemli a hit ajándékát is; a folyamat állomásairól nehéz beszélni, de annyi bizonyos: a család, a barátok szeretete szegélyezik az utat. Napestig lehetne sorolni a példákat a hétköznapi csodákról, a mindig jókor érkező segítségről, a gondviselés ajándékairól. A támogatókról, akik munkával, pénzzel segítik, hogy a házaspár otthonra találjon Sárospatakon, egy régi iskolában."Ötven teherautónyi szemetet kellett elszállítani, míg megtisztítottuk a területet" - vezet körbe Miklós az épületben, melyből meghitt lelkészlakot varázsoltak, tágas nappalival, kandallóval, és - hogy a tolókocsit ne akadályozza semmi - küszöb nélküli szobákkal.

A példákat arról, hogy miként tud valaki, aki egy pohár vizet sem képes segítség nélkül meg inni, zarándokházat működtetni és a lelkészlak mellé templomot építeni. Az ugyancsak görög katolikus lelkész édesapáról, aki naponta elolvassa a Szentírásból azokat a részeket, ahol Jézus meggyógyít egy bénát, és egyszer azt mondja: "Hidd el, fiam, ha sorsot cserélhetnénk, beülnék helyedre a tolószékbe."

Ahhoz viszont, hogy ma teljes értékű lelkipásztori munkát végezhessen, Miklósnak tisztáznia kellett viszonyát a baleset után odaveszni látszó hivatásával. És mit tesz Isten: bár nem adta meg a testi gyógyulást, Lourdes máshoz segítette hozzá - a lelki felépüléshez. Amikor ugyanis külföldi paptársainak segédkezve gyóntatott a kegyhelyen, egy hívő megrendítő bűnvallomása nyomán ráeszmélt, hogy helyhez kötöttségének lehet magasabb értelme.

"Arra döbbentem rá: ha mondjuk állatorvos lennék, tolószékből nem sokra jutnék. Talán a papság az egyetlen hivatás, amelyet bénán is folytathatok. Sok lelkipásztor annyi feladatot vesz a nyakába, hogy állandó rohanás az élete, így nem jut elég ideje egy-egy emberre. Én viszont nem tudok elszaladni, így nagyobb odafigyeléssel fordulhatok a segítséget kérők felé" - mondja.

Hamarosan azzal is tisztába került, hogy két út áll előtte. Vagy depresszióssá, szenvedélybeteggé válik, vagy elfogadja a rá kimért sorsot, és így, folytonos erős akarással talán még többre is képes lehet, mint az egészségesek. Ő az utóbbit választotta.

"Egyedi látványosság lettem, hiszen Magyarországon nem vesz fel még egy ember tolószékben keleti miseruhát. Mármost valaki egyszer azt mondta: mindegy, mit csinálsz, de azt te tudd a legjobban. Ha pedikűrös vagy, és a nagylábujj körmét te vágod le a legszebben, az is jó, mert Isten mindenkit arra szánt, hogy valaminek ő legyen a bajnoka" - magyarázza.

Ilyenformán helyzete arra is alkalmat nyújt, hogy megsokszorozza mások erejét. Hiszen belátható a közhely igazsága: aki az ő sorsával szembesül, menten átértékeli a saját gondjait. "Tudja, hányszor hallgattam végig embereket, hogy micsoda szenvedéssel jár mondjuk egy lúdtalp?" - példálózik nevetve, mekkora drámát lehet csinálni a legbanálisabb ügyekből is.

Ám még mielőtt arra a vélekedésre jutnánk, hogy a lelki ajándékokat tekintve jó is, hogy így esett, hallgassuk meg minderről az érintettet. Ő ugyanis az együgyű kérdésre - ha visszaforgathatná az idő kerekét, meg nem történtté tenné-e a balesetet - így felel: "Gondolkodás nélkül. Lehet, hogy ugyanilyen küzdelmes életet kapok, de akkor is." A hétköznapokban ugyanis a mégoly gazdag lelki gyümölcsök keserves testi szenvedésből fakadnak; nem is beszélve arról, hogy egy kis megerőltetés, és kész a baj: rosszullét, fulladás, kórház.

"Ugye, milyen kellemetlen akár csak két órát egy helyben ülni?" - tréfálkozik Miklós egy budapesti katolikus közösségben, amikor látja, hogy előadásának végére mind több hallgatója fészkelődni kezd. Az ő teste pedig igen keveset érez, ám amit igen, azt kiváltképp erősen, így akár egy átülés is embert próbáló fájdalmakkal járhat.

Isten ajándéka

Ahhoz pedig, hogy e kiszolgáltatottságban az élet zökkenőmentesen mehessen tovább, kell egy segítő, aki a keze helyett keze, lába helyett lába. Aki, ha Miklós megszomjazik vagy a fürdőszobába kell mennie, ha szivarra gyújtana, ha telefonon keresik, ha levelet írna, ha ki kell nyitni az ajtót, ha be kell csukni az ajtót, azonnal ugrik, éjjel és nappal.

 Mert az már nem megy, hogy továbbra is Irén lássa el ezt a feladatot. Végtelenül reális és hétköznapiságában megrendítő tapasztalás ez is. Az, hogy az ebédnél nem a feleség eteti a férjét, nem ő fújja ki az orrát, nem homi érzéketlenségről árulkodik. Hanem arról, hogy eldöntötték: az élet ügyes-bajos dolgaiban ráhagyatkoznak egy külső segítségre - hogy a legnagyobban: a házastársi egységben képesek legyenek megmaradni. Mert Irén csak így tud nem belepusztulni a folytonos készenlétbe, s csak így lehet elérni, hogy az asszony örök életére ne betegápoló, hanem az legyen, amire igazi hivatása szólítja: tudományos munkájában is kiteljesedő hitves - és anya.

Ez a segítség negyedik éve Péter, a másodéves teológushallgató. A halk szavú, mély tekintetű fiatalember együtt lakik a lelkészpárral; állandó jelenlétével és csendes szolgálatával szinte családtag lett - sőt több annál.

"Menj már ki, Peti!" - veti oda szinte foghegyről Miklós, amikor csengetnek. Így csak azok szólnak egymáshoz, akik túl vannak minden udvariaskodáson. Mert napjában nem lehet milliószor illedelmesen megkérni a másikat, hogy legyen kedves behozni egy könyvet, előkészíteni a kalapomat, vagy éppen szólni a fiúknak, hogy vágjanak fát. "Akivel ennyire összenőttünk, azzal fél szavakból is értjük egymást; elég csak annyit mondanom: víz, és már hozza is a poharat" - mondja Miklós.

És ha kell, Péter fuvarozza, rendet tesz a kápolnában - de ha arról van szó, legózik a kis Tódorral. Őt már említettük. Kisfiú, nyolcéves, tüneményes. Most éppen azzal mulattatja a családot, hogy tótágast áll a fotelon. Pedig nevét egy komoly emberről: Romzsa Tódorról, a vértanú munkácsi görög katolikus püspökről kapta. A korábbi kisbaba halála után saját utódért esdeklő házaspár ugyanis bő tíz éve őt kérte meg égi közbenjárójának. És lőn: a főpapot II. János Pál pápa 2001 júniusában avatta boldoggá - rá egy hónapra pedig megfogant a gyermek.

Ha lányként érkezik a világra, Sárospatak szentjéről, Árpád-házi Erzsébetről keresztelik el. De fiúnak született, így Tódor lett. A görög eredetű név jelentése: Isten ajándéka.