Szent Joákim és Anna, a galileai Názáretben lakva, egész életükben fohászkodtak Istenhez gyermekért, de nem született nekik. Egy nagy ünnepen Joákim áldozatot akart Jeruzsálemben bemutatni, de a pap nem fogadta el felajánlását, mert gyermektelen volt. Fájdalmában és szégyenében nem tért haza otthonába, hanem a pusztába ment, ahol nyáját legeltették. Ott élt 40 napon át böjt és imádság között, kérve Istentől a gyermeket. Felesége Anna otthon maradt és szomorúan azért imádkozott, amiért férje: hogy Isten adjon házasságukba gyermeket. A kertben madárfészket látva még szomorúbb lett, hogy ő gyermektelen maradt. Isten azonban angyalt küldött a pusztába Joákimhoz, hogy menjen Jeruzsálembe, ahol feleségével fog találkozni. A találkozás valóban megtörtént. Mindketten fogadalmat tettek, hogy születendő gyermeküket Isten szolgálatára adják. Hazatérve, Szent Anna méhében fogant öregségében, ami nagy örömmel töltötte el mindkettőjüket. Így lettek ők az Istenszülő szülei, a Megváltónak pedig nagyszülei. Hogy a megtestesülés nagy titkának leánygyermekük méltó eszköze legyen, Isten kegyelméből testben és lélekben megtisztult minden bűntől.

Az ünnep írásos emlékei az 5. századtól kimutathatók, de csak a 8-9. században terjed el a Római (Bizánci) Birodalomban, majd egész Keleten. Krétai Szent András állította össze az ünnep liturgiáját.

A 10. században az ünnep az angol egyházban is elterjed. Később a nyugati egyházban átalakul a jelentése: fokozatosan Mária szeplőtelen fogantatását ünneplik. 1476-tól Rómában, majd 1708-tól az egész Katolikus Egyházban ünneplik. 1854-ban hittételnek hirdeti ki a Szentatya., és az ünnep napját december 8-ára teszi.  A Keleti Katolikus Egyházak egy része a 17. századtól fokozatosan december 8-án ünnepel, s a mi Egyházunk is a 20. század derekán áttér erre a napra. A II. vatikáni Zsinat után a zsinati buzdításnak megfelelően fölmerül az eredeti ünnephez való visszatérés gondolata, mely idéntől meg is valósul.