PÜNKÖSD UTÁNI 25. VASÁRNAP
I. antifona (Zsolt 47,2; 86,3; 47,4)
Nagy az Úr és igen dicséretes a mi Istenünk városában az ő szent hegyén.
Az Istenszülő imái által, / Üdvözítő üdvözíts minket!
II. antifona (Zsolt 45,5; 117,20; 64,6)
Megszenteli hajlékát a Fölséges.
Üdvözíts minket, Isten Fia, / ki szenteidben csodálatos vagy, énekelünk néked. / Alleluja! Alleluja! Alleluja!
Feltámadási tropár
Leszálltál a magasságból irgalmas Urunk / s elfogadtad a háromnapi sírin nyugalmat; / hogy minket is megszabadíts a szenvedésektől, / ki feltámadásunk s életünk vagy, Uram dicsőség -néked!
Ünnepi tropár, 4. hang
Ma van első jelensége az Isten boldogító kegyelmének / és hirdetése az emberek üdvösségének. / Az Isten hajlékában nyilván megjelen a Szűz / és Krisztus megjelenését mindenkinek előre hirdeti. / Miért is a Szent Szűznek örömmel kiáltjuk: / Üdvözlégy a Teremtő üdvgondozásának teljesülése!
Feltámadási konták
Feltámadtál a sírból, / s a holtakkal együtt Ádámot is fölemelted, / Éva vigadoz a te föltámadásodon, / s a föld minden határai ünneplik a te fölkelésedet, / nagyirgalmú Urunk!
Ünnepi konták, 4. hang
Üdvözítőnk legtisztább hajléka, / drága palota, az isteni dicsőség szent kincstára / ma mutattatik be az Úr házában, / a Szentlélek malasztját hozván, / kit így énekelnek az angyalok: / Ez a mennyei palota!
Feltámadási prokimen
Tegyetek fogadást és teljesítsétek azt a mi Urunknak, Istenünknek. (75. zsoltár)
Apostoli szakasz (Ef 4,1-7)
Atyámfiai! Kérlek titeket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, melyet kaptatok, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékével. Egy a test és egy a Lélek, amiképp hivatásotok is egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van.
A kegyelmet azonban mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapta.
Evangéliumi szakasz (Lk 10,25-37)
Azon időben egy törvénytudó felállt, hogy próbára tegye. „Mester - szólította meg -, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?” Megkérdezte tőle: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” Így válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” „Helyesen feleltél. Tégy így, és élni fogsz” - válaszolta neki. De az igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: „Kit tekintsek felebarátomnak?” Erre Jézus átvette a szót: „Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Történetesen egy pap tartott lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. Ugyanígy közeledett egy levita is. Látta, de továbbment. Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél, visszatérve megadom neked. - Mit gondolsz, e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” „Aki irgalmas szívű volt iránta” - felelte. Jézus így folytatta: „Menj és tégy te is hasonlóképpen.”
Áldozási vers
Az üdvösség kelyhét veszem, és az Úr nevét segítségül hívom. Alleluja!
Örkény István:
A megváltó
Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.
Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.
– Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? – kérdezte tőle.
– Tessék beülni – mondta a csónakos.
Borús volt az ég, de a szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveg-lap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.
– Mit gondol? – kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. – Ide látni még a partról?
– Még ide – mondta a csónakos.
Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.
– Még most is? – kérdezte az író.
– Még most is – mondta a csónakos.
Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang.
Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.
– Még most is ide látni? – kérdezte az író.
A csónakos körülnézett.
– Ide már nem.
Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.
– Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi – mondta. – Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.
|