Polgári atya már kezdő parókusként megtapasztalta, hogy milyen fontos a felnőttképzés a hitélet fejlődésében. A Nyíregyháza-Jósaváros Egyházközség sok kis közösségből épült fel. Ezeknek a közösségeknek igényük volt a hitben való fejlődésre, képzésre. Keresztes Szilárd püspök atyát folyamatosan bombáztam, hogy építsünk egy felnőtt képző házat, mert ezen a téren a tőlünk sokkal kisebb egyházak is megelőztek minket. Amikor félkész volt a Máriapócsi Zarándokház, és kellően sok gond volt a befejezésével és a működtetésével, odahelyezett, hogy ha annyira fontosnak tartottam, akkor fejezzem be és indítsam el. Így kerültem Máriapócsra- meséli László atya.

     Két éven át működtette a zarándokházat, közben bejárta a magyarországi és ausztriai lelkigyakorlatos házakat, s az ott gyűjtött tapasztalatokat használta fel arra, hogy munkatársaival kialakítsa a máriapócsi ház tematikáját.

„A kereszténység történetével egyidős a zarándoklás. Fontos kimozdulni testileg, hogy lelkünket is megmozdítsuk. Fontos, hogy olyan helyre menjünk, ahol Istennel különösképpen is találkozhatunk. Az is fontos, hogy legyen időnk a magányos imára, a személyes mondanivalóra, de az is, hogy a közösség imája erőt adjon, felemeljen, vigasztaljon, egyensúlyba hozzon. A tematikus képzéseken túl a zarándokéletnek ezeket az alapigényeit igyekeztünk a zarándokházban kiszolgálni, segíteni. Ottlétem harmadik évében a kegytemplomot is megkaptam feladatként. Nagy öröm volt az egyházmegye szívében, Máriapócson szolgálni. Látni egyházunk élő hitét, a testi és lelki gyógyulásokat. Nagy kihívás volt megtalálni a gyorsan változó Magyarországon a lelki élet változásaihoz igazodó lelkipásztorkodás formáját, eszköztárát- mondja.

      2001-ben helyezték Sajópálfalára, ahol egy erős hitű közösségre lelt. Itt is „építésbe” kezdett, ifjúsági, felnőtt, ifi-házas, nyugdíjas csoportok alakultak ki, papi hivatások születtek. Két filia: Sajóvámos és Szirmabesenyő önálló egyházközséggé fejlődött. „A sajópálfalai szolgálat külön ajándéka a zarándokélet. Nem olyan pezsgő búcsújáróhely, mint Máriapócs, de éppen a csendességével, kicsiségével vonzó azoknak, akik erre vágynak. Sikerült egy zarándokházat is építeni, amelyben most már elindult a zarándokok kiszolgálásán túl a lelkigyakorlatos élet is. Egyik mindennapos templomjáró néni jegyezte meg a napokban, hogy korábban tíz évente egyszer láttuk a püspök atyát, most pedig már hiányzik, ha havonta legalább kétszer nem találkozunk vele”.

      Polgári atya azt mondja, hogy a zarándokokkal való törődés elsősorban figyelmességet és időt igényel, de szükség van a logisztikai érzékre is. Kezdetben egyedül szolgált, ma már van főállású segítője is. „Igyekszem felismerni az ideérkezők lelki állapotát, és a zarándokhely azon értékeiről beszélni nekik, amely segít az ő lelki fejlődésükben. A sajópálfalai templom és környezete önmagában is beszédes. Sokszor csak arra van szükség, hogy abban segítsek, hogy megérkezzenek lelkileg is a zarándokok. A többit már elvégzi a kegykép, a templom és környezete által a Szentlélek.”

    Arról is beszél, hogy nem akarnak Máriapóccsal versenyezni, hiszen nem is lehet. Az a céljuk, hogy Sajópálfalát az exarchátus lelki központjává tegyék, ahová egy évben legalább egyszer eljut minden egyházközség. Ehhez adja meg László atya munkatársaival és korábbi tapasztalatával a lelki, tárgyi segítséget.

„Mindezeknek még az elején tartunk. Nem szabad nagy számokra, eget rengető eseményekre gondolni. Nem is szeretnénk Sajópálfalát tömegrendezvények helyszínévé tenni. Annak örülnénk, ha sikerülne megőrizni legnagyobb értékeit: a csendet, a meghittséget, a sugárzó harmóniát és békét, hogy az Istenszülő kegyképe lehessen mindig a főszereplő ezen a helyen.”

     A Szűzanya áldása kísérje munkáját!