Egy kisázsiai város Myra püspöke. Ma Törökországhoz tartozik ez a vidék, ahol nem hogy püspök, de keresztény is kevés akad. Úgy tudom, 270-ben születtem, gazdag szülők gyermekeként. Nem akartam én püspök lenni, nem is tudom, hogy szabályszerű volt-e egyáltalán a választás.

Az úgy történt, hogy szüleim halála után vagyonom jó részét elosztogattam, és szentföldi zarándoklatra mentem. Időközben meghalt Myra addigi püspöke. Az egyházfők összedugták fejüket, és egyikük így szólt: Egy hang azt súgja nekem: menj holnap korán reggel a templomba, s akivel legelőször találkozol, az lesz a püspök. Történetesen énbelém botlott a templom küszöbén. Hiába mentegetőztem, hogy én csak imádkozni készültem, akaratom ellenére püspökké tettek.

Nem tagadom, van némi igazság a rólam keringő történetekben, pedig azt szerettem volna, ha személyem titokban marad. Tény és való, hogy egyszer hallottam egy apáról, aki nagy szegénységében örömlánynak adta volna három leányát. Erről értesülve pénzt és ajándékot dobtam be az ablakukon, aminek segítségével elkerülhették ezt a rettentő sorsot.

Voltak életemnek szürkébb időszakai is. Azt csak nektek, teológusoknak mondom el, hogy részt vettem a Níceai zsinaton is. Tudjátok-e, mikor volt az? Hát persze, 325-ben. Egyházkerületemben sokan megbotránkoztak egy olyan cselekedetemen, amit pedig azóta is jó szívvel vállalok. Kalózok támadták meg városunkat, blokád alatt tartottak minket. Szabadságot csak abban az esetben ígértek, ha gyermekeinket átadjuk nekik, hogy rabszolgaként magukkal vihessék őket. Kétségbeesésemben a templomba siettem. Egy nagy zsákban összegyűjtöttem a kegytárgyakat, és azt átadtam a gonosztevőknek. Erre aztán továbbhajóztak, én pedig egy lecsupaszított, szegényes templomban miséztem. De boldog voltam, mert gyermekeink megmenekültek. Ezért örülök annak, ha énrám is hivatkozva ilyenkor, december 6-án megajándékozzátok őket. Nagyon vigyázzatok ezekre a gyermekekre, és becsüljétek meg a dísztelen templomot is!

Hogy tényleg szent volnék? Nem is tudom. Higgyétek el, nem ez a fontos. Egyet mindenesetre tudnotok kell. Én már nem élek. Éppen december 6-án léptem ki a földi létből. Tudjátok, a mi köreinkben nem a születésnapokról, hanem a halál-évfordulókról szokás megemlékezni. Ismerek viszont valakit, aki egészen biztosan él. Amikor a szegényeken segítettem, akkor őt próbáltam követni. Tőle kaptam jó ötleteket és erőt, bátorságot. Talán a legendásnak mondott derűmet is neki köszönhetem. Vagyonomat azért osztottam szét, mert ő is ezt kérte a gazdag ifjútól. A templomba azért siettem, mert őtőle hallottam: Imádkozzatok, és buzgón kérjetek! Az apának is az Ő mentő szeretetét akartam átadni. Ráadásul titokban, hiszen a Hegyi beszédben ő erre tanította tanítványait. Az pedig ugye nem is lehet kétséges, hogy a Tőle tanultak jegyében fel kellett áldoznom a templomi kincseket a szerencsétlen gyermekek megmentése érdekében?!

Mondom azért: ne velem foglalkozzatok, hanem Őrá figyeljetek. Ha kedvetek van, emlékezzetek meg rólam, hiszen játszani jó dolog. Azt azért kénytelen vagyok kérni, hogy ne túlozzátok el a dolgokat: tudjátok az én koromban, már nem esik jól ez a nagy felhajtás. Mondom, emlékezzetek rám, de csak benne higgyetek. Figyeljetek csak! Ez az ő hangja! Halljátok? Most ő kérdezi: „Ti kinek tartotok engem?”