Szent Pál írt csaknem kétezer éve arról derűlátó módon, hogy „ha száddal vallod, hogy »Jézus az Úr!«, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül, üdvözülsz.” (Róm 10, 9)

De milyen is ez a hit, amely szerinte „megigazulásra szolgál”? És mire vonatkozik ez egy olyan héten, amikor az egyesülő Európa központjában kellett tehetetlenül a legnagyobb, szinte orvosolhatatlan gyásszal, egy tömegmészárlás eredményével szembenézni?

„A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk” (Zsid 11,1) Tehát nemcsak érzelem, s nem pusztán értelmi tevékenység, bár az értelmes ember szívbeli, személyes cselekvését jelenti. Keresztény hitünk, mint személyes kötődés Istenhez, különbözik az emberekbe vetett hittől és bizalomtól.

Idén nagypéntek és húsvét között egy különös naptári egybeesés miatt így idéztük fel az ősi hitvallást: „Hiszek … egy Úrban, Krisztus Jézusban, … aki megtestesült a Szentlélektől és Szűz Máriától, és emberré lett; …megfeszíttetett miérettünk Poncius Pilátus alatt és szenvedett és eltemettetett és feltámadott harmadnapon az Írások szerint.”

Mi a Jézus Krisztust hozzánk küldő és feltámasztó Atyába vetjük hitünket. Nemcsak egyes-egyedül, hanem együtt, közösségben. Nemcsak „hiszek … egy Istenben”, hanem ahogy az ősi hitvallások íródtak: „hiszünk”. Görögkatolikus egyházunk a liturgiáinkban egyenesen szemünk és fülünk elé állítja a hitigazságokat: „Látván Krisztus feltámadását az egyedül bűnnélküli Úr Jézust imádjuk... és szent föltámadásodat énekeljük és dicsőítjük”. Megvalljuk azt, hogy „Jézus az Úr!”, és szívünkben hisszük, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül. Jól esik ezt együtt megvallani, megénekelni, mert így erősítjük egymás hitét: „Feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált…” Így köszöntjük egymást nem is csak templomfalakon belül, hanem ünnepi találkozásaink során is: „Krisztus feltámadt!” „Valóban feltámadt!”

Ennek a hitnek közös örömét és a vele járó üdvösséget kívánom minden keresztény testvéremnek.  

Orosz Atanáz