A nagyböjt szellemi utazás a húsvét felé, előkészület Krisztus nem alkonyodó napjára. Ahhoz azonban, hogy a föltámadást elérjük, meg kell halnunk egocentrikus énünk számára, mégpedig fájdalmas halállal, a keresztre feszítés halálával (l. Anthony Bloom). Az igazi szeretet megköveteli a meghalást az individualizmusnak, az önszolgálatnak és önszeretetnek (önzésnek), hogy megismerhessük Krisztust, és életadó feltámadásának erejét (l. Fil 3,10). Ez az alapvető keresztény igazság elfogadhatatlannak, sőt rettenetesnek tűnik a modern bálványok előtt hódoló embernek. Sajnos mi sem összpontosítunk eléggé Krisztus szavainak értelmére, megpróbálunk minél hamarabb túllépni rajtuk, átugrani, észre sem venni azokat. Olyanok vagyunk ilyenkor, mint az az ember, aki a ravasz, elnyeléssel fenyegető ingoványban szemét bezárva zsombékról zsombékra ugrál.

            Pedig a feltételnélküli önmegtagadás, önfeláldozás nem azt jelenti, amitől minden ember fél, nem jelent önmegsemmisülést. Ellenkezőleg, amikor az ember túllép saját magán, amikor a „te” szolgálatára rendeli „én”-jét, akkor szíve eltelik az isteni szeretet kegyelmével és békéjével. Ellenben ha az önimádás útjára lép, a bűn és a zűrzavar uralkodik fölötte. Az önmegtagadás visszahelyez bennünket a világosság hazájába, az önimádás viszont a sötétségbe taszít. Továbbá, míg az önmegtagadás – Isten és a felebarát szolgálatának formája – visszaállítja eredeti kegyelmi állapotunkat, addig az önimádás kifosztja énünket, elidegenít saját természetünktől és a világ rabságába vet minket.

            „Az elidegenedést, amelyről sok vita folyik napjainkban, nem a modern szociológia fedezte fel, ismeretes volt a kereszténység kezdeteitől fogva. Ami egyedülálló a keresztény gondolkodásban az az, hogy úgy értelmezi az ember elidegenedését, mint Istentől való elidegenedésének elkerülhetetlen következményét. Ezért az ember helyreállítása sem valósulhat meg anélkül, hogy vissza ne térne Istenhez: ezzel egyidejűleg az Istenhez térés visszatérés saját természetes állapotába.” (Georgiosz Mantzaridisz)

            „Üdvözítőnk és Istenünk emberre vonatkozó üdvrendje visszahívás a bukásból, visszatérés az Istennel való bensőséges kapcsolathoz, akitől az engedetlenség következtében elidegenedtünk. Ezért jött el testben Krisztus, hogy a megváltott ember Krisztus utánzása révén visszakapja a kezdeti fogadott fiúságot.” (Nagy Szent Bazil:  A Szentlélekről, XV, 35)

            Csak mint Krisztus életének és halálának utánzója lesz képes az ember legyőzni a pusztulástól, a haláltól való félelmet, és kinyilvánítani igaz szeretetét Isten és a felebarát iránt. „Krisztus keresztje értelmet ad a mi keresztünknek és hatékonnyá teszi azt.” (Alexander Schmemann) A nagyböjt – amelyben önmagunkat feszítjük meg – kiváltképpen alkalmas idő, hogy az elidegenedett ember fölfedezze önmagát, és alárendelje énjét Krisztusnak. Aki megtagadja és alárendeli magát Krisztusnak, Benne megtalálja igazi önmagát, személyiségének kiteljesedését: „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.” (Mk 8, 35-36)